Leszbikus, zsíros hajú feministák

Tamás Gáspár Miklós
Élet és Irodalom, 2004. július 9.

Tudom, hogy nem volt szándékos.
Tudom, hogy a derék szerző nem gondolta át, amit ír.
Tudom, hogy gondolattalanul, tudattalanul, minden rosszindulat nélkül csak átvett „a levegőből” valamit, ami amúgy is ott lebeg. Közhelyet, klisét. Nem, nem - nem szeretném megbántani a derék szerzőt.

<!--break-->
Mégis, „leszbikus, zsíros hajú feministák”-ról ír a 168 Óra június 24-i számában, a 17. lapon. Ezt írja nőkről, akikkel együtt valaha egyesületet alapított a női egyenjogúság előmozdítására: „Ezek a nők nem leszbikus, zsíros hajú feministák [kiemelés nem az eredetiben], hanem jó kedélyű, [...], sikereket elért emberek, akik a férfiakat partnernek, nem ellenségnek nézik.” Mondhatja az olvasó, ugyan ki nem ír ilyesmiket ma Magyarországon. Nem nagy eset.
Ezek szerint: a feministák olyan emberek – a szerző nem is látszik tudni róla, hogy sok férfi is feminista, pl. e sorok írója – , akik nem értek el sikereket, akik a férfiakat nem nézik partnernak, hanem ellenségnek. Mi bizonyítja ezt? Én, e sorok hímnemű írója, ellensége volnék a férfiaknak?
Honnan ismerős ez a toposz? Megmondom, honnan.
Az antirasszisták, akik ellenzik a zsidóüldözést, „a magyarokat”, „a keresztyéneket” nem nézik partnernek, hanem ellenségnek. Magyarellenesek. És sikertelenek, „flusztráltak”, így írta, „l” betűvel az egyik webnáci a Hír TV híres honlapján (bár ez semmi ahhoz képest, amit a webnácik a Magyar Hírlap honlapján okádnak). Nem az számít, hogy a jobboldali közvélemény gyűlöletének célkeresztjében álló zsidókat (vagy cigányokat, színes bőrű bevándorlókat) védik, hanem az, hogy az előítéletes rasszisták szerint „ki ellen” vannak. Ha valaki antirasszista-antifasiszta, az nyilván zsidó, roma. Magyargyűlölő. Legjobb esetben idegenszívű. Hiszen ha (és pláne ha indokoltan) küzd a rasszizmus ellen, evvel szükségképpen azt állította, hogy valaki rasszista. Ha valaki a kizsákmányolást ellenzi, evvel azt állította, hogy valaki kizsákmányoló, tehát nem szocialista (mármint nem magyar szocialista...), hanem osztálygyűlöletet szít. Az igazságtalanság ellensége „objektíve” mindig valakinek az ellensége, többnyire az igazságtalanság haszonélvezőjének, s emiatt nehezen hiszik el neki, hogy ő az igazságtalanság ellensége, nem a haszonélvezőké, bár a küzdelemben ez néha óhatatlanul összekeveredik.
A feminista az antifeministák és a homofóbok szerint nem azért védi a nők jogait, méltóságát, különállását-különösségét, sajátosságát, mert védeni szereti az emberi méltóságot, a jogegyenlőséget, az embercsoportok és személyek autonómiáját, nem, ezt azért teszi, mert (1) maga is nő, tehát érdekelt, (2) nem elég, hogy nő, hanem szupernő, szupranő, szupra aggnő, annyira nő, hogy nőkkel szeretkezik, nőbe szerelmes – tehát elfogult, szupraelfogult. S mint mindenki, aki elfogult, kisebbségben van. Kisebbségi, tehát extrém. Nem számít. Nem fontos. Nem kell rá tekintettel lenni. Torz. Nem normális, nem átlagos, nem rendes ember, mint a többi. Isten tudja, mit művel a titokzatos zsinagóga setét mélyén, a szabadkőműves páholy homályában. Különben is, akinek kisebbségi a szexualitása, annak nincs is más vonatkozása, csak a szex. A feminizmus ürügy a női paráználkodásra. Hisz azt ugye nem mondjuk, hogy heteroszexuális konzervatívok összejövetelt tartottak. Róluk föltételezzük, hogy vannak életüknek más dimenziói is, mint a nemiség. Pedig ők is foglalkoznak szexuális kérdésekkel, kiállnak az utcára "Szodoma!" föliratú táblákkal, vatikáni nyilatkozatokat bocsátanak ki arról – igen ízlésesen és keresztyénien – , hogy az óvszerek bizony hamar kilyukadnak, marad az önmegtartóztatás, hiszen, híveim, maszturbálni is tilos. Korlátoznák az abortuszt. Kitiltják a mozgássérült meleg diákot a református egyetemről. De nem célzunk az ő szexuális preferenciáikra. Nem. Csak a feministákéira. Ők leszbikusok. Férfi létemre nyilván én is leszbikus vagyok, hiszen nekem is a nők tetszenek.
Régi – bocsánat, tudom, ezt a szót nem szabad leírniuk, csak fasisztáknak – fasiszta taktika a nem tetsző eszmét, gondolatot népszerűtlen embercsoportokkal asszociálni.
Zsíros hajú, leszbikus feministák.
Horgas orrú, zsidó liberálisok.
Ingyenélő, lusta, részeges sztrájkolók.
A szabadelvűség nem gondolat, hiszen implicite a gyanús, érthetetlen, kívülálló zsidók gondolata, nyilván csak az ő érdekeik álcája. A feminizmus nem gondolat, hiszen a házasságból, konyhából, patriarkális heteronómiából kiszakadt, urambocsá' még egymásra is szemet vető, marginális nők szánalmas, torz nemiségének kivetülése. Biztos nem volt sikerük a férfiaknál, ezért fanyalodtak egymásra szegénykék, brrr. A sztrájkolók nem ellenállók, a társadalmi igazságosság harcosai, hanem olyan emberek, akik nem akarnak dolgozni, munkakerülők, más dolgozzék helyettük, aki bezzeg nem sztrájkol meg tüntet meg baloldali munkásújságot olvas (ahol van), hanem keményen gürcöl, majd megnézi a meccset a tévébe'. A valódi ember, a reális. Aki gondoskodik a családjáról, nem hőzöng.
S vajon miért zsíros a leszbikus feministák haja?
Azért zsíros, mert a lázadó szexualitás tisztátalan. Azért zsíros, mert a lázadó morál mocskos. Az a tiszta, aki tisztelettudóan lázad, aki az elnyomókat partnernek, nem ellenségnek nézi. Az a tiszta, akinek a személyisége nem keveredik bele a hitébe. Kik lázadnak a férfiuralom ellen?
Azok a nők, akik nem tudnak s ezért már nem is akarnak tetszeni a férfiaknak, nyilván „elhanyagolják a külsejüket”. A hozzájuk vonzódó nőknek nyilván így is jók, hiszen az ő nemiségük olyan nyomorúságos, harmadrendű, jobb híján való, zsíros hajjal is elmegy. Nem az a fontos, hogy én három leszbikus feministát is ismerek Pesten, szép a hajuk meg minden, de ez olyan, mintha azt mondanám, „some of my best friends are Jews”, vannak azért rendes biboldók is, ne má. Akinek mások a nemi preferenciái, mint a szerzőnek, azok nemük karikatúrái. A homofób klisé szerint a meleg férfi magas hangú, kényeskedő, nőies. Kétségtelenül vannak ilyen meleg férfiak, és kétségtelenül vannak ilyen heteró férfiak. És?
A feministák nem valamely gondolat (a feminizmus) hívei, ez csak a megengedett doktrínák követőinek dukál. Teszem azt, a keresztyének nem a halálfélelemtől szűkölő, testidegen, aszexuális, logikátlan, irracionális megszállottak (noha éppen ezt mondták róluk a nácik), hanem Krisztus követői, valamely metafizikai-erkölcsi tan hívei, inspiráló alaptörténet újra-eljátszói. És így tovább. A gyönge pozícióban lévő személyek és csoportok, amelyekkel szemben simán megengedi magának a társadalom, hogy ugyanazért a munkáért kevesebbet fizessen nekik, hogy ingyen munkavégzésre kényszerítse a háztartásban, rájuk lőcsölje a gyereknevelés zömét, benyúljon a szoknyájuk alá, rájuk fütyüljön az utcán, millióikat tartsa szexuális rabszolgaságban, olyan undorítónak tartsa a testüket, hogy csadorral-burkával elfödje, nehogy visszataszító nedvedzést indítson el a hímeknél - ezek a személyek és csoportok némán kell hogy tűrjék a megaláztatást. És a magát nyilván humanistának tartó szerző habozás nélkül odakeni az újságpapírra: „leszbikus, zsíros hajú feministák”.
Odakeni bizony a „baloldali” újságpapírra, az Úr 2004. esztendejében, az Európai Unió egyik tagállamában, ahol – mondták nekünk másfél évtizedig – az ilyesmi nem lehetséges, nem pedig valamilyen hátsó-üzbegisztáni neonáci fanzinban.
Nem tudom, megfigyelték-e, hogy az igazságtalanság ellenzőiről, a lázadókról mindig azt mondják, hogy nem lehetnek „&jó kedélyűek#148;: komorak, sápadtak, doktrinérek, fanatikusok, merevek, életidegenek. Van valami okuk rá, valami életsérelem, seb, komplexus. Alacsonyak. Zsidók. Verte őket az apjuk. Ügyetlenek voltak a sportpályán. Púposak. Rövidlátók. "Bosszút akarnak állni az életen." Ha nők: akkor nem szépek, nem vonzók, csak más nők hajlandók lefeküdni velük, s ezért, bosszúból feministák. Nem az a baj, hogy valaki egyenlő munkáért egyenlő bért követel, nem, ebben van valami, édes Ilonkám, csak ezek a teremtések, akik emiatt hangoskodnak, elviselhetetlenek, szívem. Férfiasak, tudod, van bennük valami harsány, nem nőiesek, na. S az mindig gyanús, ha ilyen perszónák hirdetnek efféléket. Mi bajuk? Ki bántotta őket? Miért nem megy férjhez, aranyoskám? Ha jól elfenekeli az ura és aztán meggyakja, akkor majd megnyugszik. (Emlékeztetném önöket a családon belüli erőszak körülötti gyalázatos „vitára”...)
Nincs magának humorérzéke – szokták mondani ilyenkor. Minek ezt így eltúlozni? Hisz ez csak szokásos butaság, semmi jelentősége, mondanak az emberek ilyeneket, büdös proli, büdös paraszt, büdös zsidó, szőrös talpú oláh, vadrác, tót-nem-ember, hülye Loki, tahó Fradi, MTK libások, kit érdekel? Hát nem olyan maga is, mint azok a dogmatikus-fanatikus-doktrinér forradalmárok, a sápadt Robespierre-ek, akik aztán humortalanul üldözték a másként gondolkodókat? Talán cenzúrázni akarja a sajtót – már ahhoz sincs joga az ember lányának, hogy ellenszenvesnek érezzen egy típust?
S miért kell ilyen nagy feneket keríteni egyetlen árva, jó-jó, kissé bárgyú mondatnak?
Miért, csakugyan?
El is felejtettem mondani: a szerző, Sz. Zs., persze maga is nő. Szoktam látni cikkeit, fényképét itt-ott. Semmi különös. A szokásos balközép ötletek, nem is rosszak, olykor meglepő kritikai szellem, azt hiszem, ért műszaki és tudományos dolgokhoz. Gondolom, valamelyik kormánypárt szavazója. Azt mondja, a női egyenjogúság híve. Biztosan így is van. De sem ő, sem a szerkesztő nem vette észre (és a következő héten nem helyesbítette), mit írt le. A 168 Óra mindig éber levelezői se mozdultak meg. Minden rendben.
Pontosan tudom, miket fognak itt válaszolni. Ld. m. f.
Hálátlan dolog ebben az iszonyatos országban a megaláztatás ellen - vagy akár bármi ellen - tiltakozni. A tiltakozás elvégre marginális, furcsa, másféle emberek foglalatossága.
Hiába mossuk minden kibaszott nap a hajunkat.