Leszbikus terekre szükség van

Az „LMBTQ paradicsomként” számon tartott Portlandnek nincs többé leszbikus szórakozóhelye, bár meleg férfiaknak nyolc is van. Nincs egyetlen leszbikus táncos bulija sem. A Willamette Weekben Elena Rosenthal azt a kérdést teszi fel, miért van ez így.

Sokan azt mondják, manapság elfogadottabb a homoszexualitás, ennek ellenére egyre erősödő trend, hogy a nehéz küzdelmek árán kivívott leszbikus tereket elveszítjük. San Franciscónak, a világ egyik legjelentősebb LMBT közösségéről ismert városának nincs egyetlen leszbikus szórakozóhelye sem, és New York leszbikus helyei is erőteljesen megfogyatkoztak. Nincs kimondottan leszbikus bárja Vancouvernek sem, miközben vannak bárok meleg férfiaknak és vannak változó helyszíneken tartott „queer bulik”.

Egyesek úgy érvelnek, hogy a társadalom elfogadóbbá válásával a leszbikus helyek természetszerűleg elavulttá válnak. Rosenthal azt veti fel, hogy talán azért tűntek el a leszbikus helyek, mert a „mainstream” kultúra megváltozott és Portland „összes szórakozóhelye nem hivatalos leszbikus bárrá változott”.

Ez a gyakran hangoztatott magyarázat felveti a kérdést: mi a fenéről beszélnek ezek? El tudják képzelni, hogy ez valóban igaz lenne? El tudják képzelni, hogy besétálnak bármelyik régebbi szórakozóhelyre, és azt tapasztalják, hogy nők vannak többségben? És hogy könnyen találkozhatnak leszbikusokkal bármerre, ahol járnak? Rosenthal talán összekeverte a Földet az Amazónia bolygóval, a Csodanő otthonával.

Azt mímelni, hogy a leszbikus helyek eltűnése a haladás jele teljesen összeegyeztethetetlen a valósággal. Rosenthal azt sugallja, hogy valamiféle utópiát értünk el a női szexualitás területén, mondván „nem is olyan rég a leszbikus önmeghatározás óriási stigmával járt”. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy a Portlandi Állami Egyetem nemrégiben készült felmérése szerint „több diák határozta meg magát ‘pánszexuálisként’ mint leszbikusként”, és idéz is egy nők iránt érdeklődő fiatal nőt, aki “sosem kedvelte a leszbikus szót”.

Hm. Ez úgy hangzik, mint… Mi is a szó erre? Ja igen: stigma.

A „haladás”-elmélet nem csak azért bukik meg, mert a leszbikusság körüli stigma nem múlt el, hanem azért is, mert nem tud elszámolni azzal a ténnyel, hogy a meleg férfiakat kiszolgáló helyek jórészt sértetlenül fennmaradtak. Például a szülővárosomban, Philadelphiában a „meleg negyed” az év bármely szakában számtalan eseményt kínál meleg férfiaknak, többek közt meleg bingót, meleg musical estet, meleg börleszk rulettet, ingyenes társastáncot, meleg régiségbemutatókat és a legjobb meleg sajtosmakaróni versenyt.

Ezzel szemben a legutóbbi philadelphiai leszbikus programfüzet olyan eseményeket ajánl, mint például egy sörfesztivál. Nem, nem leszbikus sörfesztivált, csak egy sima sörfesztivált. Igazság szerint nincs egyetlen kimondottan leszbikus esemény az egész programfüzetben (hacsak a Tegan and Sara koncert nem számít annak).

Philadelphia utolsó leszbikus bárja, a Sisters 2013-ban zárt be, ezzel az Egyesült Államok első meleg negyede döntően férfiügylet lett. Bár az utcanévtáblákat és zebrákat szivárvány díszíti büszkén, valódi sokféleséget alig találunk.

A „sokféleség” azonban a talány fontos eleme. Rosenthal szerint az „identitáspolitika aknamezeje” felelős a leszbikus szórakozóhelyek eltűnéséért és azokért a nehézségekért, amelyekkel a kizárólag leszbikusoknak szánt rendszeres összejövetelek és havonta rendezett táncos bulik szervezői találják szemben magukat. De mi miatt is dobják be a szervezők a törölközőt? Azok miatt a vádak miatt, miszerint „nem inkluzívak”.

Rosenthal számos példán keresztül mutatja be, ahogy a „leszbikus” kifejezést sértőnek állítják azon az alapon, hogy „kirekesztő”. Egy havonta megrendezett összejövetelt azzal vádoltak, hogy „nem biztonságos transz nők és női névmásokkal nem azonosulók számára”, írja. Miután az esemény leszbikus volta miatt került össztűz alá, a szervező elkezdte „queer nők” számára rendezett eseménynek nevezni. Azonban akadtak, akik még ezt is sértőnek találták, ugyanis ebben a kontextusban erőszakosan kirekesztőnek van beállítva az, ha valaki kifejezetten „nőkre”, „hölgyekre”, „lányokra” utal – úgy tűnik, olyan határokat húzni, amelyek nem foglalják magukban a férfiakat, különösen kriminális tettnek minősül.

Rosenthal elismeri, hogy a meleg férfiak nem szembesülnek hasonló problémákkal, azonban elmulasztja megvizsgálni ennek okát. Azt állítja, hogy „az identitás felaprózódása” a felelős a leszbikus terek eltűnéséért, mondván „a transzneműjogi mozgalom [...] szétrobbantotta a meleg és heteró, nő és férfi kategóriáit”. Azonban ha a biológiai nem kategóriája állítólag semmivé porladt szét, miért van mégis ilyen egyértelmű egyenlőtlenség meleg férfiak és leszbikusok közt? Itt egyértelműen (biológiai) nem-alapú elemzésre volna szükség.

Úgy tűnik, az „identitás” „queeringelésének” (elmaszatolásának) terhe minden helyzetben a nők vállát nyomja. Miért lesznek például jellemzően a női mosdók „inkluzívvá”/„minden ‘gender’ számára nyitottá” alakítva, miközben a férfimosdók változatlanok maradnak? Miért a leszbikus eseményeket vádolják bigottsággal és zaklatják és terrorizálják addig, míg végül megszűnnek, miközben a meleg férfiak eseményei vidáman élnek és virulnak?

Sarah Ditum feminista író rámutat arra, hogy elsősorban a női terek és szervezetek, nem pedig a férfiaknak szánt szolgáltatások azok, amelyeket azzal támadnak, hogy „nem inkluzívak”. A nemierőszak-krízisközpontok (Vancouver Rape Relief), abortuszjogi kampányok (A Night of a Thousand Vaginas) és a női zenei fesztiválok (Michfest) zaklatása csak pár példa a tengernyiből. „Az úri klubok (gentlemen’s clubs), az establishment csupa-férfi tartópillérei nem váltak támadások célpontjaivá”, írja Ditum.

Úgy tűnik, hogy bár a „queeringelés” projektjéről azt állítják, meghaladja a nemi kategóriákat, a queer-mozgalom aránytalan mértékben érinti negatívan a nőket. A mai társadalmi kommentátorok azon erőlködnek, hogy pozitív színben tüntessék fel a leszbikus helyek eltűnését, mondván azok hiánya nem olyan rossz, mert „elkerüli a gender-binaritást” és a „címkéket” miközben keblére öleli a „kieső identitásokat és a marginalizált közösségeket”.

A mai LMBT mozgalom rabjává vált egy ideológiának, amely a „címkéket” állítja be a társadalmi elnyomás forrásának. A leszbikus kategóriát önmagában a „progresszió” elleni támadásnak veszi, mert a fekete-fehér címkék csúnyák és rosszak és elnyomják a szivárvány sokféleségét és fluiditását! A „queer” önmeghatározás ezért menőbbnek számít a „leszbikusnál”, mert tulajdonképpen bármit jelenthet és akárkit magában foglalhat.

Azonban arra bíztatni a nőket, hogy ne húzzák meg saját szexuális, fizikai és politikai határaikat egyáltalán nem győzelem. Ami azt illeti, ez sokkal inkább a jól ismert patriarchátusnak tűnik, mint korszerű progressziónak.

A tér nem mentes a politikától: a férfiuralom fenntartásának egyik fő módja a nyilvános terek férfiak általi dominálása. Zavarba ejtő, hogy a mainstream média vég nélkül számol be olyan témákról, mint az utcai zaklatás és a férfiterpeszkedés a tömegközlekedési eszközökön, azonban nem hajlandó a leszbikus helyek elvesztését a patriarchátussal összekapcsolni.

A leszbikus terek elengedhetetlenek és nem cserélhetők le „inkluzív terekkel”, mert ahogy Sheila Jeffreys magyarázza: „Minden tér férfitér lesz, hacsak a nők nem tesznek közös erőfeszítést arra, hogy kijelöljenek egy teret maguknak.”

Akárhányszor is ismételgetjük a progresszívnek hangzó kijelentéseket az inkluzív, nem bináris és gendersemleges terekről, ez a szómágia nem fogja semmissé tenni a nemek közti materiális hatalmi viszonyokat, amelyek a társadalmunk alapjául szolgálnak. Az, hogy egy teret gendersemlegesnek nevezünk nem semlegesíti a férfiak által nők ellen elkövetett erőszak veszélyét. Az, hogy egy teret minden nemet befogadónak nevezünk, nem változtat azon, hogy minden bizonnyal a férfiak fogják uralni azt a teret.

A leszbikus terek fontosak, mert a kultúránkat a patriarchátus és heteroszexizmus határozza meg. És a queeringelés ünneplése ellenére sem fog semmilyen problémát megoldani a leszbikusok kiradírozása azon a címen, hogy „kirekesztők”. Ami azt illeti, kirekesztőnek lenni nagyon is hasznos – más szóval a saját határaink meghúzásának is nevezhetnénk, ami nagyon fontos akkor is, ha a férfiaknak nem tetszik.

 

Szerző: Susan Cox

Eredetileg megjelent a Feminist Currenten.