Itthon vagyok

Bevallom, kicsit gondban vagyok a címadással és azzal, hogy egyáltalán hogy is kezdjem. Hol is kezdődött? Talán ott, hogy Czini tegnap emlékeztetett, hogy már csak két hetem van az ígért iromány megírására, amivel igazából lassan fél évet kések amúgy. Merthogy a Labrisz tizedik születésnapjára terveztem megírni eredetileg. Mikor is volt? kérdezhetné valaki most. Joggal. Igen, ősz végén. A lap szerencsére nem pirul bele. Ugyan tél elején tartottuk meg, de az is hol van már. Merthogy állítólag már nyár van. (Ezt ma reggelre kicsit hajlandó voltam elhinni. No de nem az időjárásról szándékoztam írni.) Az ötlet az volt, hogy megírom az utolsó öt év történetét, mivelhogy én pont az ötödik szülinapi bulin voltam itt először. Az volt az első leszbikus bulim, az első pesti melegrendezvényem és hát persze az első alkalom, hogy találkoztam a Labrisszal. (Nagyon mély nyomott kellett, hogy hagyjon bennem, ha még mindig itt vagyok.) Akkor milyen címet is adhatnék? A tíz és fél éves Labrisz utolsó öt és fél éve. OK, ez béna így, lássuk be. Akkor közelítsünk máshonnan. Kezdődhetne onnan is, hogy a héten azon vettem észre magam, hogy a Labrisz ügyvivője lett belőlem. Ugyan azzal a szent elhatározással mentem el a közgyűlésre, hogy nem fogom vállalni, és most is csak valami pillanatnyi elmezavar számlájára vagyok hajlandó írni, hogy mégsem így történt. Vagy kezdjük még közelebbről. Ma reggelről, amikor héttől (hát meg vagyok én őrülve?) különböző liftekben szemeztem a liftes néni különböző alteregóival. Filmes karrierem harmadik évébe érkezvén ezzel. Első, de lehet hogy már a második forgatásomon is egy liftet foglaltunk el. Borzasztó fontos szerepem volt: néha be és kiszálltam. Az egyik liftes néni akkor épp buccs volt, a másik meg hol volt még akkor... Öregszem, vannak jócskán utánam érkezett Labrisz tagok is. Ráadásul már egy ideje nem én vagyok a legfiatalabb. Talán ezért törődtem bele a sorsomba és jelentkeztem (önként és dalolva persze) ügyvivőnek végül. És ha már ma reggel forgattunk, és olyan szép nap ez összességében, miért ne ülnék neki végre ennek a jobb sorsra érdemes irománynak. Akár annak az apropóján, hogy tavaly ilyenkor egy hasonló forgatás után írtam egy hasonló szösszenetet.
Szóval akkor a kereknek már nem nevezhető, de annál tartalmasabb öt és fél évről. Mennyi minden fér ennyi időbe. Éltem három ország öt városában megszámlálhatatlan szállásverziókkal. Jártam négy különböző egyetemre, és azóta a harmadik munkahelyemet fogyasztom már. (És a látszattal ellentétben egyébként szeretem a stabilitást.) Bulik, randik, fesztiválok, konferenciák, beszélgetések, kirándulások, evezések, táncversenyek, lányok, bulik, randik megint, és ki tudja mi minden még.
Nagyon friss leszbikus voltam 2004-ben (muszáj kétszer utánaszámolnom, tényleg 2004), amikor hosszas előkészületek után lemerészkedtem a a Labrisz ötéves szülinapi bulijába. „Te jó ég, ez a pincér itt az ajtóban most tudni fogja, hogy leszbikus vagyok, elvégre lemegyek ebbe a bűnbarlangba.” És hány lépcsőn mentem már le azóta így. Csak most már nem nézek körül. Igazából az első buli nagyon bénán sikerült. Hirdetéssel akkor találkoztam először egy lánnyal, hogy ne egyedül menjek, mert senkit sem ismertem. Hát amikor pár mondat után nem nagyon tudtunk egymásnak mást mondani, akkor azért felötlött bennem, hogy ez egy érdekes este lesz. De túléltem. A sok új arc közül párat így utólag is be tudok azonosítani. Mondjuk az a lány, akit akkor egész este néztem, most már álmomban sem merülne fel bennem. Talán csak ez az egy bizonyítja, hogy mégiscsak eltelt öt év közben.
Aztán az első Labrisz est nem sokkal utána. Stílusosan egy drog-prevenciós központban vagy mi is volt az. Rögtön az jutott erről eszembe, hogy a társadalom perifériájára sodródtam. Amiben, valljuk be, volt valami izgalmas is. Elég szerencsétlenül egy télanyós alkalmat sikerült elsőre kifogni. Ami azért ismeretlenül elég nagy kihívás. Télanyó, aki ma a világítást tartotta a forgatáson, a bűneinkre volt a leginkább kíváncsi. Öt év telt el, télanyó a régi (amikor másodállásában éppen nem filmez vagy egy transzparens alatt kínálja fel magát tojás-céltáblának). Semmi sem változott: most télen is a vétkeink után faggatózott. Talán csak a vétkeink változtak. Vagyis inkább csak a nevek, amiket hozzájuk kötünk.
A második Labrisz est után már annyira bátor voltam, hogy elmentem az ismeretlen csapattal beülni valahova. Emlékszem hazafele arról beszéltem egy lánynak, hogy most elmegyek külföldre. Abba a szakaszba jutott az életem, amikor el kellett mennem végre. És tudtam, hogy gyökértelen időszak következik. Ez a lány lett egy évvel később az első táncpartnerem.
Akkor még pár hónapig előfordultam itt-ott. Lett pár ismerősöm. Kezdtek élmények fűződni a város egyes pontjaihoz. Nyáron, amikor hazajöttem utána és szállt le a gépem a város felett, már éreztem valamit. De aztán megint továbbmentem. Még várt a világ. Aztán onnan is csak hazaszállt velem a gép. Pedig hogy nem akartam rá felszállni. Akkor még abban a hitben jöttem haza, hogy amint találok valamit, megyek vissza, vagy el, máshova, csak el innen. Ahol szabadon megfoghatom az - akkor ugyan nem létező - barátnőm kezét az utcán, legalábbis ha lenne, megfoghatnám. Most már tudom, hogy ezt itt is meg tudom tenni. De ehhez is még el kellett telnie megint pár évnek. És akkor jött a tánc. Gyorsan jött, és gyorsan fogott meg. Annyira, hogy azóta el sem engedtem (vagy a tánc engem, nézőpont kérdése). Aztán nem sokkal később jött a Labrisz. Először a táncpartnerem vitt a Labrisz farsangra. Aztán jött egy felhívás egy melegjogi képzésre. Aztán egy külföldi konferencia. És észre sem vettem, már tag is voltam. Olyan alattomosan észrevétlenül történt, ahogy elmentem az első felvonulásomra, elmentem az első forgatásra vagy ahogy most azon vettem észre magam, hogy ügyvivő vagyok. Mind valahogy adta magát. Az életem része lett. Jött kérés nélkül, és hagytam. Aztán azon vettem észre magam, hogy már ragaszkodom hozzá. (Na jó, az utolsó mozzanatról ezt még nem szándékozom kijelenteni.)
Aztán ott van az iroda. Gyakorlatilag a második otthonom lett. Ennek persze két oka van, a Labrisz mellett a tánc is ott van. Így aztán hetente többször előfordulok arrafelé. Sok történés kötődik hozzá.  De az egy másik iromány lenne már. Amit nem biztos, hogy meg szeretnék írni...
Jön a felvonulás lassan. Megint megyek, ez nem kérdés bennem. Tavaly azt írtam ki (Radnóti után), hogy itthon vagyok. Idén nem tudom, mit fogok kiírni. De az érzés változatlan: Itthon vagyok.
(Na végül csak kitaláltam a címet is.)

Kata